KÉZÍRÁS... MARGÓN (3): Háromszor tanultam meg írni

Igen, mindenki jól érti, háromszor. Hogy milyen értelmezésben, és mire volt jó, mindjárt kiderül. 

Mindenekelőtt annyit, hogy ez a poszt a befejező része egy jóval korábbi, tervezett és megkezdett "trilógiának". Az első részt "Most mi van a "zírással", a másodikat "A gépek támadása" címekkel olvashattátok (ha nem, akkor nyugodtan kattintsatok a címekre), és bizony ezeket már több, mint két éve írtam.

Mi robbantotta ki belőlem most mégis ezt a harmadik részt? Szombaton több alkotóművésszel együtt volt szerencsém zsűrizni a sajátos nevelési igényű gyerekek szépírás-versenyének országos döntőjén. És amit ott láttam a munkákon, a gyerekek arcán, az eredményeken, olyan élesen igazolta vissza azt, ami már korábban megfogalmazódott bennem a "kézírás eltűnése" témájában, hogy úgy érzem, nem is lehetne ezek leírására jobb alkalom.

Mi volt a kiinduló probléma, ami a trilógiát annó útnak indította (annak, aki mégsem olvasná el a két előző írást)? Az a rengeteg cikk, vita, pengevillongás, amit a néhány országban megszűnő folyóírás/szépírás-oktatás váltott ki, természetesen még aktuálisabbá téve az a hír által, miszerint a finnek is úgy döntöttek, ők sem bíbelődnek tovább - ugyancsak a folyóírásokkal. 

Miért szorul ez kiemelésre? Egyik változat SEM a kézírás megszüntetéséről szól, hanem úgy gondolják (bocsánat, sarkítok egy kicsit), hogy a "hosszadalmas" folyóírástanulás/-gyakorlás helyett - amit ugye igen keveset használunk ma a mindennapokban - a gyerekeknek elegendő lesz egy elvileg hamarabb megtanulható nyomtatott betűkre hajazó írástípus, és az így felszabaduló időt többek között érdemesebb gépírás tanulására, illetve más, később sokkal többet használt technikákkal való szakszerű megismerkedésre fordítani. 

Én is azt írtam a második részben, hogy a fejlődés hasznos, ahogy táblaíráshoz sem lovaskocsival megyek be teszem föl a Deák térre, hanem négykerekűvel (mostanában mondjuk inkább sokkerekűekkel, mert meguntam a belvárosi mobilparkolás összegeit).

Csakhogy: pontosan azért, mert brutálisan sok ember vette készpénznek, hogy többé nem lesz kézírás-oktatás, és ezeknek tekintélyes része helyeselte - sőt, simán le is radírozná a tanrendről, ha megtehetné, hogy szegény gyerekét ne kínozzák ilyen marhasággal - játsszunk el egy kicsit ezzel a változattal. 

És itt térjünk vissza a címre: HÁROMSZOR TANULTAM MEG ÍRNI. Ez ugyanis így történt, "szórú' szóra". 

Először, mint mindenki más, én is első osztályban kezdtem meg a ceruzás/tollas vívóleckéket az írott betűkkel. Itt lenne is egy kérdésem: van valaki, akinek a képszerű emlékek és érzéseken kívül olyan emléke is van erről az folyamatról, ami "tudományosan" felhasználható? Mert nekem nincs. És kétlem, hogy egyetlen felnőtt is fel tudná idézni azt a fizikai/mentális folyamatot, amit hat-hét évesen az írástanulás jelentett. (Azt leszámítva, hogy "fájtakezem", "utáltam", "élveztem", "ötösvoltam" etcetera, ecetet rá.) Most ne menjünk át transzcendentálisba, én "hétköznapi" visszaemlékezésekre gondolok.

A második alkalom a hatodik és hetedik osztály között talált meg. Profán hiúsági kérdés volt, ugyanis olyan mértékben romlott meg az írásképem, magyarul olyan bűnrandán írtam, hogy az én rózsás orcácskám égett már tőle. Nyári szünetben tehát saját akaratomból és senki által nem kényszerítve elővettem az elsős ábécéskönyvemet (akkor abban voltak a pálcikák is, meg az egész írott ábécé is) és elkezdtem mindent elölről, mintha elsős padban ülnék megint. Hülyének néztek volna páran, de nem reklámoztam, viszont a hetediket annyira más írással kezdtem, hogy aki először látta, fogalma sem volt, hogy az enyém. 

Végül a harmadik kattanás a harmincas éveim közepén csapott tarkón, amikor a kalligráfiával kezdtem el flörtölgetni. Új eszközök (sok), új betűformák (még több), de mindegyiket pontosan ugyanúgy kellett pálcikáktól kezdeni, mint ahogy azt első osztályban és később hatodik után tettem, és ugyanazt a tanulási folyamatot éltem végig, csak nem egyszer, hanem tizen-huszonegyszer. 

Valahányszor a betűkkel bíbelődtem sokat figyeltem az írás folyamatát magamban is, nem csak a papíron. Valójában szerencsés módon elmondhatom, lehetőségem nyílt tudatosan vizsgálni, hogy mi történik kézírástanulás során. 

Alapvetően félelmetes, hogy mennyire egyszerű. Nem találkoztam más olyan tevékenységgel, amely ilyen mértékben "kényszerítené" az embert folyamatos mikronpontosságú összehangolt vezérlésre és végrehajtásra, mint a kézírás. A rajz, a kreatív játékok, a kézműves vagy más technikák mind végtelenül végtelenül szabadabb kézmozgást engednek meg a delikvensnek, ahhoz képest, amikor egy ceruzával elkezdem itt, végighúzok egy ilyen görbét és megállok ott. Pontosan. Eltérés nélkül. Egy vonással. Milliméterre, mert ha nem, más betű is lehet belőle :) És jön a másik kihívás, a gyerek életében először: akkor kérem ugyanezt még egyszer, ötször, százszor, ezerszer. Irányított precíziós formák, vezérlés. 

Először az életben úgy az agynak, mint az izmoknak, vagy a személyiségnek. 

A folyamat automatizálódása után szinte azonnal elfelejtődik, hogy milyen erőt kíván ez a tevékenység abban a rendkívül fogékony korban és következésképpen milyen erőt képes fejleszteni. A felnőttek már ezzel az erővel természetesen élnek. Ezzel a kézpontossággal, koncentrációs képességgel, finommotorikával, és azokkal a mentális képességekkel, amikről még beszélni szoktak azok, akik a kézírás előnyeivel foglalkoznak. 

De a legnagyobb gond hol van? Sem a szakemberek, sem átlagemberek nagy többsége nem ismeri ezeknek a hatásoknak a HIÁNYÁT. Csak máson. Magán nem. Nem tudja elképzelni, hogy milyen lett volna, ha nem tanul kézzel írni, mert ilyen generáció még nincs. Nem tudja, hogyan alakultak volna a kognitív képességei, mert hét évesen átesett ezen az "edzésprogramon" és nem is ismerheti meg ezen "másodlagos effektusok" nélküli önmagát. 

Viszont- mivel már magának a konkrét tevékenységnek (speciel a kézzel írásnak) nem látja ma különösebb általa érzékelt hasznát, tényleg egy olyan hosszú távú fejlődésirány elején tartunk, ahol ez a tanulások folyamatából is lassan-lassan kiszorulhat.

A felsős korszakom írásgyakorlatai és a későbbi kalligrafikus betűk tanulgatása közben azonban nekem lehetőségem volt (mint mindazoknak, akik ugyanígy beleesnek a tintatartóba) megtapasztalni magamban ennek a folyamatnak a felfrissülését. Mentális és fizikai edzést olyan módon, ami teljesen egyedi és olyan mértékű, amit ma igen kevesen tudnak elképzelni. Olyan - gyakorlatilag meditatív - állapotokat, amiről nem is gondoltam volna annó, hogy egy tollal elérhetők :) Az összpontosítás olyan fejlődését, ami nem volt régen jellemző, a részletelemző képesség teljesen új dimenziókba kerülését és még sorolhatnám. 

Viszont (öröm az ürömben) a saját esetem (nem egyedi, vannak még felnőtt szépírástanulók szép számmal a világon) ráébresztett arra is, hogy az esetlegesen küszöbön álló változások másképp is nézhetők.

Nem szükséges "visszarégiesedni". A technikai fejlődés tényszerűen rohan, én is klaviatúrán posztolok, környezetem is vidáman használja a huszonegyedik század kütyüit. Akarjuk, vagy sem, a kézírás, főleg a folyóírás egyre inkább háttérbe kerül (bár kiiktatása enyhén szólva nem életszerű ilyen globális társadalmi/gazdasági szakadékok meglétével).

Minél kevesebben tanulnak viszont kézzel írni, a kézírás annál nagyobb értéket fog képviselni, ugyanis akkor, amikor már generációk nem esnek át "írásképzésen", egyéb speciális képzési technikákhoz hasonlóan azoknak fog segíteni, akik pluszként támaszkodnak a pozitív hatásaira. 

Tehát nem elkeseredni. Egy dolog biztosan változatlan marad. Az írás ma is és a jövőben is kézközelben marad azoknak, akik katalizátornak akarják használni elfelejtett képességeik felszínre hozásához.

És hogy jön ez a kalligráfiához? Úgy, hogy amikor ráadásul az ember nem pusztán funkcionalitásból, hanem a szépségért is ír, az olyan örömöt ad, ami még plusz katalizátor. 

És mindig lesz olyan beteg kalligráfus, akire számítani lehet, ha valaki edzeni akar :D

Ezt láttam szombaton a sajátos nevelési igényű gyerekek munkájában. Az erőt, a precizitást, az állóképességet, a kitartást. Aztán meg az örömöt.